|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 56 találat | lapozás: 1-30 | 31-56 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tóth Károly 2007. október 31.A romániai totalitarista rendszerben nem alakulhatott ki a demokratikus politikai ellenzék, a szamizdat reménytelen vállalkozásnak tűnt. Ennek ellenére Nagyváradon 1982 elején megjelent az Ellenpont, az első szamizdat Romániában. 1982-ben nyolc száma jelent meg Nagyváradon, majd a Magyarországra átcsempészett anyagokból még egy lapszámot adtak ki. Az Ellenpontok a kommunista rendszerek politikája ellen tiltakozó mozgalmak részeként lépett fel; célja az volt, hogy ismertesse a kelet-európai jogfosztottságot s ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális és gazdasági elnyomását. A Szabad Európa Rádió 1982 augusztusában ismertette az első három szám tartalmát, majd októberben Hanák Tibor Nyitott szemmel című műsorában olvasott fel jegyzetet a kiadványról. 1982. novemberében letartóztatták a szerkesztőket, Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal és Szőcs Géza egyetemlegesen vállalták a felelősséget az illegális kiadvány megjelentetésével és terjesztésével kapcsolatban. 1983 májusában a vizsgáló szervek lezárták a szamizdat ügyét, és arra kényszerítették a szerkesztőket, hogy elhagyják az országot. 1988-ban Balázs Sándor kezdeményezésére született meg az Erdélyben szerkesztett, viszont biztonsági okokból Magyarországon sokszorosított Kiáltó Szó. A Kiáltó Szó szamizdat célja a párbeszéd kialakítása, az elszigeteltség feloldása, a magyarság helyzetének ismertetése és a román demokratikus erőkkel való szövetkezés volt. A szamizdat történetéről első ízben Balázs Sándor írt a Korunk 1990. évi első számában. /Győrffy Gábor: Két erdélyi szamizdat kiadványról. = Korunk (Kolozsvár), 10. sz. /2008. augusztus 8.Körülbelül 800 magyarországi és romániai magyar fiatal vett részt augusztus 6-án a negyedik EMI-tábor megnyitóján. A tábort a Gyergyószentmiklós közelében fekvő Hétvirág panzió területén szervezik. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, Bagoly Zsolt, az Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke, Strahl Zoltán, az Egyesült Magyar Ifjúság elnöke, Nagy Endre unitárius lelkész és Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. Az első napi programban szerepel többek között A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában című előadás, a Lehull nevedről az ékezet – emigráns magyar élet az óceánon túl előadás, az Erdély, a hét autonómia országa, valamint Az autonómiáért való küzdelem a román parlamentben előadás. A szervezők szerint a tábor célja az, hogy "egyesítse azokat a magyar fiatalokat, akiknek egészséges nemzeti öntudatuk van". A tábor meghívottjai között van Tőkés László református püspök, Asztalos Lajos író, Bakk Miklós politológus, Toró T. Tibor képviselő, Sógor Csaba parlamenti képviselő, Patrubány Miklós MVSZ-elnök. A tábor szervezői, az EMI és az Egyesült Magyar Ifjúság, naponta ezer személy részvételére számítanak. /Mintegy 800 magyar fiatal az EMI-táborban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ A délvidéki helyzetről, a népesedésről, a ’89 előtti magyar ellenzékiségről, a székelyek eredetéről, valamint Erdély európai értékeiről esett szó a negyedik EMI-táborban augusztus 7-én. Vincze Gábor történész és Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat egyik szerkesztője idézte fel az akkori időket. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója népesedési helyzetről szólt, rámutatva, a 24. óra utolsó perceiben vagyunk. Megállapította: a politikumban nincs elképzelés a folyamat megállítására, s ha így megy tovább, 2200-ban eltemetik az utolsó magyart. A szakember a defetista, pesszimista hozzáállás ellen emelte fel szavát, bizalmának adva hangot a civil szervezetekben, melyek végzik a felvilágosító munkát addig, míg egy olyan politikus meg nem jelenik a színen, aki a megfelelő jogszabályok megalkotására felhívja a figyelmet, s így államilag ösztönzik majd a gyermekvállalást. A beszélgetésen részt vett Csíki Sándor, a Pro Familia Egyesület vezetője és Ábrám Noémi nagycsaládos, aki személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró, őt Grandpierre Attila követte, aki a székelység eredetéről beszélt, Csetri Elek akadémikus pedig Erdély európai értékeiről tartott előadást. A táborba várják Wittner Mária ’56-os szabadságharcost is. Augusztus 7-én délutánig napi 3500 látogatót tartottak számon a szervezők. /Népesedés, ellenzékiség (EMI-tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./2008. augusztus 21.Önrendelkezés, egyetem, nyelvi jogok, népesedés, Wass Albert, történelmünk, kultúránk, nemzeti önvédelem: az Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ által folyamatosan felszínen tartott témák, rangos szakértők előadásában, hatalmas érdeklődés mellett – a második legnagyobb magyar ifjúsági rendezvénnyé lépett elő a vasárnap véget ért IV. EMI-tábor. Több előadó a nemzeti gondolat erdélyi zászlóvivőjeként értékelte az eseményt és a mögötte álló fiatalokat az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában, Gyergyószentmiklóson. Az autonómiáért vívott küzdelméről számolt be Garda Dezső képviselő. Elmesélte, hogyan ellenezte és próbálta megakadályozni az RMDSZ kezdettől fogva a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumának benyújtását. Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat folyóirat egyik szerkesztője megállapította, az akkori tájba simuló magyar politikusokhoz hasonló utat jár „a Markó-féle társaság” is, akik a hatalom és a pénz érdekében kiszolgálják a román politikát. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója „népesedési riadót” fújt. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró. Előadást tartott többek között Jókai Anna, Wittner Mária, Csath Magdolna, Raffay Ernő, Czakó Gábor, Buzánszky Jenő, Wass Endre és Bartha József. Jókai Anna rámutatott: lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez az állapot sem marad fenn tovább – szögezte le az írónő. Levetítették a Wittner Máriáról készült filmet, jelen volt maga a szabadságharcos is. A Hóhér, vigyázz! végén a népes nézőközönség álló vastapssal köszöntötte Wittner Máriát és a film egyik készítőjét, Siklósi Beatrixot. Eva Maria Barki az autonómiáról beszélt. Szilágyi Zsolt rámutatott, hogy a délszláv válság minden rendezési terve az autonómiára alapult, mely a térség stabilitását volt hivatott biztosítani. Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnöke tartott előadást Szélárnyékban erősödve címmel. Böjte Csaba atya arra szólította fel hallgatóságát, hogy „fejezzük be a Trianon utáni nyavalygást”, teremtsünk élhető életet magunknak, és oldjuk meg bátran, amit Isten kér tőlünk. A magyar nyelvhasználati lehetőségek Erdélyben című előadáson Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Soós Sándor EMI-elnök, Bagoly Zsolt alelnök és Barta Béla, a szervezet partiumi régiójának elnöke ismertette a helyzetet. A táborban összesen 15 ezren voltak jelen. /Bagoly Zsolt: Közel tizenötezer látogatóról számoltak be. Erdélyt ébresztgették az EMI-táborban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 21./2009. május 9.Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke adta át a hét elején a külső tagok fórumán a külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló Arany János-díjat és Arany János-érmet. Az Arany János-díjat évente három kategóriában ítélik oda: a tudományos életműért járó díjat az idén Kótyuk Istvánnak (Ungvár) ítélte oda az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága. Az utóbbi években elért kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó díjat Gábrity Molnár Irén (Szerbia) érdemelte ki, míg a fiatal, 35 év alatti kutató elismerésére szolgáló díjat Benyovszky Krisztián (Szlovákia) és Kádár Edit (Románia) vehette át. Az Arany János-érmet öt kutatónak ítélték oda: Horváth Lászlónak (Horvátország), Murádin Jenőnek (Kolozsvár), Pál-Antal Sándornak (Marosvásárhely), Tóth Károlynak (Szlovákia), valamint Vermes Gábornak (Egyesült Államok). /Arany János-díj és -érem hazai kutatóknak (is). = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./2009. november 10.Kereszt jelzi az Öcsém-csúcsot múlt hét végétől. A keresztállító Tóth Károly szerint vissza kellett adni a hegy méltóságát. Keresztállító Szent Károly – így emlegetik viccesen barátai a gyergyószentmiklósi származású, ma Ausztriában élő hegymászót, aki a környékbeli hegyekre immár a harmadik keresztet állítja. – 1987-től kikerültem Ausztriába, ahol lenyűgözött, hogy minden „házi hegyen” a csúcs kereszttel van megjelölve. Rendszeresen hazajártam, egykori gyergyói hegyimentő kollégáimmal túrázni a Nagyhagymásban – kézenfekvő volt, hogy ide kerüljön az első kereszt. A keresztet 2003-ban szentelték fel. Hamarosan Csofronkára is kereszt került. /Balázs Katalin: „Rosszat nem csináltunk”. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 10./2010. június 10.Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésemberA legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói. Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként. Kolozsvári évek 1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el. A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek". Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte. Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is. A bolyongás évei Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant. Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek. Vissza a közéletbe A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját." De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány. Vári György Magyar Narancs (Budapest) 2010. december 5.Heltait a magyar ellenzék ellen is be akarta vetni a SecuritateMagyarországon is be akarta vetni a „Hegel” nevű informátorát a nyolcvanas évek végén Ceausescu hírhedt titkosszolgálata. A Securitate Szőcs Géza baráti társaságára akarta ráállítani a forrását, hogy zavart keltsen a budapesti ellenzéki társaságban. Egy csütörtökön nyilvánosságra került okirat szerint Heltai Péter volt „Hegel”, ám a neves tévés személyiség szerint – aki elismerte, hogy Romániában kapcsolatban állt az állambiztonsággal – ő soha nem teljesítette a rá kirótt feladatokat. „A ’Hegel’ fedőnevű volt informátorunkat (…) bevetjük budapesti ellenzéki körökbe, mint például Ara-Kovács Attila, Toth Károly, Keszthelyi András és „SABOU” valamennyi kapcsolatához, aki az úgynevezett Erdélyi Magyar Hírügynökséggel működhetnek együtt, hogy kompromittálja őt, és hozzájáruljon a hiteltelenítéséhez és az elszigeteléséhez” – olvasható egy belső használatra készült román állambiztonsági jelentésben, hogy mivel akarta megbízni a Securitate (Secu) korábbi forrását. Egy csütörtökön nyilvánosságra került – a Ceausescu-diktatúra hírhedt titkosszolgálatának iratait kezelő levéltára (Consiliul National pentru Studierea Archivelor Securitatii - CNSAS) által kiadott – 2010. november 25-i keltezésű hivatalos értesítés szerint Heltai Péter, az MTV korábbi főszerkesztője a Securitate „Hegel” fedőnevű informátora és forrása volt. A leleplező (szakszóval: dekonspiráló) iratot a kolozsvári származású, Berlinben élő képzőművész, Gáll Tibor bocsátotta a rendelkezésünkre, akinek a CNSAS-től kikért – a nyolcvanas években az állambiztonság által róla vezetett – dossziéja két olyan jelentést is tartalmazott, melyet a Securitate tisztjei készítettek 1985-ben „Hegel” beszámolói alapján. A Hírszerző szombaton részletesen ismertette a jelentések tartalmát, melyekből kiderül, hogy a Secu informátora az ellenzéki barátaival folytatott beszélgetéseiről legalább két alkalommal is biztosan beszámolt az állambiztonságnak. A „Sabau-ügy” állása Az 1987. szeptember 21-én – kizárólag belső használatra készült – „helyzetjelentés” szerint a Securitate azután sem akart lemondani informátoráról, hogy „Hegel” végleg áttelepült Magyarországra. A dokumentumot a kolozsvári filharmónia jelenlegi vezetője, egykori román ellenzéki, Marius Tabacu találta meg a saját, CNSAS-től kapott dossziéjába és bocsátotta a Hírszerző rendelkezésére. A jelentés lényegében egy összefoglaló, amely vélhetően a Securitate felső vezetésének számol be a „Sabau” ügy állásáról. A különféle utalásokból (helyszínek, események, dátumok, illetve a dokumentumban szintén feltűnő feleség nevéből) arra lehet következtetni, hogy a „Sabau” név Szőcs Gézát, az Orbán-kormány jelenlegi államtitkárát takarja, akit az 1980-as évek eleje óta folyamatosan megfigyelt az állambiztonság. Kijelölt feladatok Heltai Péter – aki a román levéltár adatai szerint „Hegel” néven a Secu informátora volt – 1987-ben költözött át Magyarországra, majd MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa lett. Átköltözése után rendszeres kapcsolatban állt a Romániából időközben áttelepült Szőcs Gézával és baráti társaságával, az 1981-1982 között működött nagyváradi szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztőivel, így Ara-Kovács Attilával és Keszthelyi Andrással. Az 1987-es jelentés szerint „Hegel” már nem volt a Securitate informátora, de további feladatokkal akarták megbízni. Az állambiztonság az eddig nyilvánosságra került jelentések szerint az ügynökeivel, forrásaival folytatott egyeztetések után rendszeresen kijelölt további feladatokat. Így „Hegel”-t már 1985-ben is arra próbálták rávenni, hogy magyarországi utazásai során vegye fel a kapcsolatot a Romániából áttelepült Tamás Gáspár Miklós filozófussal, illetve a szintén átköltözött Ara-Kováccsal, és tudjon meg minél többet a tevékenységükről. Az 1987-es helyzetjelentés szerint „Hegel”-nek az lett volna a feladata, hogy az állambiztonságtól kapott információk elhintésével diszkreditálja és szigetleje el a Ceausescu-dikatúrát Magyarországon és Nyugat-Európában folyamatosan bíráló Szőcsöt. „A legérdektelenebb dolgokról hadovált” Heltai Péter – aki a Hírszerzőnek szombaton elismerte, hogy az 1987-es kiköltözéséig kapcsolatban állt a romám állambiztonsággal –, azt mondta, ezekről a Secu által kijelölt feladatokról most hallott először, soha nem teljesített ilyen kéréseket. Névjegy Heltai Péter 1962-ben Kolozsváron született. A Babes-Bolyai Egyetemen filozófia-történelem szakos tanárként végzett, majd egy évre rá, 1987-ben áttelepült Magyarországra. Még ebben az évben az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa lett. Az Országgyűlési Tudósítások alapító szerkesztője volt, majd az Magyar Televízióhoz került, ahol 2000-ig műsorigazgatóként, főszerkesztőként dolgozott. Ebben az évben részt vett az InfoRádió, majd a Budapesti Kommunikációs Főiskola megalapításában. Jelenleg a Duna Tv reggeli műsorának kreatív menedzsere. Különböző kiadványokban megjelent fordításai, tanulmányai mellett önállóan is jegyez egy könyvet. 2009-es alakulása óta a Class FM-et működtető Advenio Zrt. igazgatósági tagja, idén július óta pedig felügyelőbizottsági tagja az RTL Klubot és számos más tévécsatornát működtető Magyar RTL Zrt.-nek. Heltait az utóbbi cégbe ugyanaz az Infocenter.hu Zrt.”delegálta”, amelynek igazgatója az Advenio többségi részvényese is. Heltai azt mondta, ő soha nem írt alá beszervezési nyilatkozatot, nem volt ügynök, ám egy székelyföldi táborozás után – ahol a résztvevők elénekelték a székely himnuszt és magyar zászlót lobogtattak – őt is megfigyelték, és rendszeresen beidézték a rendőrségre. A Secu tisztjei ilyenkor elbeszélgettek vele, és ezekről a kikényszerített találkozókról készültek azok a jelentések, amelyek most nyilvánosságra kerültek. Heltai azt is mondta, előfordult, hogy ő is leírt dolgokat az eléje tett papírra, de ilyenkor „a legérdektelenebb dolgokról hadovált”, és a fizikai fenyegetés hatása alatt tette ezt. Heltai a Hírszerzőnek azt állította, ezeken a találkozókon igyekezett olyasmiket mondani, amit a Secu már egyébként is tudott, hogy ne okozzon kárt a barátainak, ismerőseinek. „Jó minőségű munka” Úgy tűnik, ennek némileg ellentmond az 1987-es helyzetjelentés, mely szerint az áttelepült „Hegel”-lel azért kell továbbra is tartania a Secunak a kapcsolatot, mert korábban „jó minőségű tájékoztató munkát végzett”. „Jó minőségű tájékoztató munkát végzett” Heltai szerint ez hazugság, az 1985-ös jelentések is arról tanúskodnak, hogy a jegyzetelő tisztek mindenféléket „hozzáköltöttek” az általa mondottakhoz, kiforgatták a szavait, és olyasmiket adtak a szájába, amiket ő soha nem mondott. Szerinte, akik ezt a jelentést írták, esetleg „felvágni” akartak a feletteseik előtt, hogy milyen jó munkát végeznek. Az Ellenpontok rövid története Az Ellenpontok egy magyar nyelvű szamizdat folyóirat volt, amely Nagyváradon jelent meg 1982-ben. A lapot Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Szőcs Géza és Keszthelyi András szerkesztette. A sokszorosítást az első hat szám esetében írógéppel végezték, a további számok stencillel készültek. Az egyes lapszámok terjedelme általában 50-70, sűrűn gépelt oldalt tett ki. A lap eleinte szűk, értelmiségi körben terjedt, de megjelenéséről és a közölt cikkekről több alkalommal beszámolt a Szabad Európa Rádió is, így nemzetközi ismertségre tett szert - kiválta a Securitate haragját. A román titkosrendőrség 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit. Többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt. Ara-Kovács Attila és Keszthelyi András Budapesten él, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona Svédországban. Szőcs Géza Svájcba távozott, de az 1989-es romániai változások után hazatért Erdélybe, május óta a második Orbán-kormány kulturális államtitkára. Furcsa ellentmondást véltünk felfedezni abban is, hogy Heltai egy pénteki telefonbeszélgetésben azt mondta a Hírszerzőnek, hogy 1987-es átköltözése előtt nem is ismerte Szőcsöt, ám a kulturális államtitkár lapunknak azt nyilatkozta, az ő megfigyelései dossziéjában is rendszeresen feltűnik a „Hegel” fedőnevű informátor. Szőcs még nem kapta meg az álnevet felfedő okiratot, de „végtelenül szomorú és csalódott" lenne, ha a román állami hivatal a neki megküldött levélben Heltaival azonosítaná a róla jelentéseket készítő „Hegel"-t. M. László Ferenc, Hírszerző 2010. december 8.Lemondott a szekus HeltaiLemondott a Class FM-et tulajdonló cég igazgatóságában betöltött tagságáról Heltai Péter, azonban nem ismerte be, hogy a Szekuritáté ügynöke lett volna. „Az elmúlt napokban szárnyra kelt Heltai Péter körüli sajtóhíresztelések negatívan befolyásolják a társaságnál végzett munkáját” – áll a magyarországi Class FM-et tulajdonló Advenio Zrt. hétfő esti lapzártánk után kiadott közleményében, melyben jelezték, hogy az Erdélyből származó médiaszemélyiség annak érdekében, hogy elkerüljék, hogy „jelenléte a társaság terhére váljon”, nem kívánja betölteni pozícióját „a híresztelések tisztázódásáig”. Prima(díjas) ügynök Heltai Péter filozófus-újságíró, a Prima Primissima-díjra jelölt, Prima-díjas médiaszemélyiség Hegel fedőnéven a Szekuritáté ügynöke volt. Ezt bizonyítja legalábbis az a napokban nyilvánosságra hozott dokumentum, amelyet Gáll Tibor, Berlinben élő erdélyi magyar képzőművész megkeresésére adott ki a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). A pár soros, internetre is felkerült szöveg azonosítja a Hegel fedőnevű ügynököt: „megállapította a Hegel fedőnevű ügynök személyazonosságát Heltai Péter András (...) személyében”. Hírszerző információi szerint a Szekuritáté Magyarországon is be akarta vetni Hegel nevű informátorát a 80-as évek végén. A besúgót Szőcs Géza baráti társaságára akarták ráállítani, hogy „zavart keltsen” a budapesti ellenzéki társaságban. Az internetes portál megkeresésére Heltai Péter úgy nyilatkozott: Romániában kapcsolatban állt ugyan az állambiztonsággal, de soha nem teljesítette a rá kirótt feladatokat. Hozzátette ugyanakkor: „előfordult, hogy leírtam dolgokat az elém tett papírra”. A Népszava megkeresésére elmondta: „semmilyen alapja nincs annak, hogy ő besúgó volt és jelentéseket írt volna”. Szerinte inkább fordított a helyzet, hiszen annak idején őt hurcolták meg a román szervek. Támadás a „leleplezés”? A Népszavának nyilatkozó Heltai úgy vélte, ez „egy időzített támadás ellene”. A médiaszemélyiség azt gyanítja, hogy egyesek így akarják megvétózni a Prima Primissima díj-ra való jelölését – amelyet a magyar sajtó kategóriában meg is kapott. Közölte: fontolgatja, hogy pert indít CNSAS ellen. Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára a hirszerzo.hu-nak azt mondta, az ő megfigyelési dossziéjában is rendszeresen feltűnik egy Hegel fedőnevű ügynök neve. Úgy fogalmazott: ugyan még nem kapta meg az álnevet felfedő okiratot, de „végtelenül szomorú és csalódott” lenne, ha Heltaival azonosítanák a róla jelentéseket készítő Hegel-t. Egy 1987-es jelentés szerint Hegel már nem volt a Szekuritáté informátora, de további feladatokkal akarták megkeresni. Többek között a„célpontjai” között szerepelt még Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Keszthelyi András és Tamás Gáspár Miklós is. Heltai 1987-ben települt Magyarországra, 1987-től az MTA Szociológiai Intézete munkatársaként, 1990-től 2000-ig a Magyar Televíziónál műsorigazgatóként, főszerkesztőként dolgozott. Nyár óta felügyelőbizottsági tagja a Magyar RTL Zrt.-nek. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. december 12.Sok cinkos áldozat vár még leleplezésreBeszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról - A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt. – Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét? – Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított? – Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul. – Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat. – A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre. – Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt. – Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában? – Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad. – Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. augusztus 10.Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójáraA Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben. Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért. A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről. Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök. A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték. A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen. A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia. Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről. A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…” Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről. E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot. A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak. A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai. Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg. A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek. Novák Irma A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára Krónika (Kolozsvár) 2012. november 2.Az algyői Móra Ferenc NépszínházA Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik? A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság. Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze." Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is. A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is. csangoradio.ro Erdély.ma 2013. augusztus 22.Ellenpontokról KolozsváronHarminc év távlatából tekinthettek vissza a Ceauseşcu-rezsim utolsó, legvadabb éveinek történéseire Az Ellenpontok szamizdat folyóirat kolozsvári vonatkozásai címmel szervezett kerekasztal-beszélgetés meghívottjai, Marius Tabacu és Józsa Márta. Mindketten aktív résztvevői voltak azoknak a többé-kevésbé szervezetten működő ellenállási mozgalmaknak az erdélyi magyar értelmiségiek körében, amelyek a Romániában zajló durva emberjogi visszaélésekről, az erdélyi magyarság marginalizálásának veszélyéről igyekeztek tájékoztatni itthon és külföldön egyaránt. Ez az igény hívta életre 1982-ben az Ellenpontok szamizdat folyóiratot is, amelynek rövid, alig egyesztendős élete alatt nyolc szám jelent meg. A Securitate 1982 novemberében tartóztatta le a kiadvány „kemény magját”: Tóth Károly Antalt, Tóth Ilonát Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát és Keszthelyi Andrást. A lapban névvel, álnévvel vagy névtelenül több erdélyi értelmiségi is közölt, nagy részük az állambiztonsági szervek zaklatásának következtében emigrálni kényszerült. Ez a sors várt a „hagyományosan illegalista” családból származó Józsa Mártára is. A ’80-as években alig húszéves fiatal lány részt vett az Ellenpontok terjesztésében, a Securitate retorzióinak 1983-as emigrálása vetett végett. Az elmúlt időszakban a Magyar Televízió egyik sikeres szerkesztőjeként vált ismertté. A ’80-es években zenei pályája kezdetén álló Marius Tabacu számára a Lăncrănjan-ügy volt az, ami világossá tette a bukaresti hatalom magyarságpolitikájának vonalvezetését. Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Vallomás Erdélyről) című durván magyarellenes könyvének megjelenése felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok körében, és nem csak! Két, egymástól független tiltakozó memorandum is született, az egyiket Szőcs Géza és Marius Tabacu kezdeményezte. Tabacu személyesen vitte Bukarestbe, a Központi Bizottság titkárságára a beadványt, ahol iktatták. A Lăncrănjan-ügy miatt is a hatóságok figyelmébe kerülő Tabacu-családnak hosszú évekig kellett a zaklatásokat elviselni: több mint tízszer volt nála házkutatás, folyóiratokat, könyveket, leveleket, kéziratokat koboztak el, megfigyelték, telefonját lehallgatták. Szekus dossziéja 6000 oldalt tesz ki. A zord időket felelevenítő kedd délutáni beszélgetést furcsa derűs hangulat lengte be: nem volt szó dekonspirációról, szenvedés-történetekről, „hősképzésről”, két olyan ember beszélt, akik – bevallásuk szerint – nem tettek mást, mint „igyekeztek egyenesbe hozni magukat saját lelkiismeretükkel”. (Talán innen a nyugodt derű, az önmagukkal „egyenesben” levő emberek nyugodt derűje…) A felidézett történetek az állambiztonsági szervek „hétköznapjaira”, működésére mutattak rá, annak minden abszurditására, embertelenségre. A megfigyeltek életének legintimebb pillanatait rögzítő, az életükbe gyakorlatilag „beleköltöző” spiclik jelentéseiből derült fény arra a gépezetre, amit 1989 előtt a Securitate jelentett. És amely ma is érezteti jelenlétét, cinikusan ma is üzen. Sz. K. Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 8.Nacionalista provokáció kontra kiemelkedő nemzetépítő gesztus?Közvetlenül a rendszerváltás után a nemzetben gondolkodó magyarok többsége még komolyan vette azok érvelését, akik arra intettek, hogy „meggyőzéssel” kell próbálkozni az erdélyi magyar érdekek érvényesítésében, nem tüntetéssel. Hogy előbb demokráciát kell teremteni Romániában, s majd utána jöhetünk elő mi, magyarok sajátos nemzeti követeléseinkkel. Ha viszont megnézzük, hogy kik voltak ők, azt látjuk: kevés kivétellel épp azok, akik képesek voltak az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat ellen támadni, s annak visszavonását követelni 1992 novemberében. De ők léptek fel 1997 elején a Bolyai egyetem megteremtésének ugyancsak konszenzusos nemzetstratégiai követelése ellen. Szerintük Wass Albert „immorális”, „gyűlölködő” és „ízléstelen” írásai „ellenségképző sztereotípiákat teremtenek újra”, akiknek Nyirő fasiszta, akik számára giccs a csíksomlyói búcsú és az István, a király – leszámítva, gondolom, az Alföldi-féle verziót. Anyaországi elvbarátaik léptek fel a kollektív jogok ellen a kilencvenes években, máig őrzök egy fénymásolatot, amelynek eredetijét az SZDSZ terjesztette be a Liberális Internacionálé 1995 végi gyűlésén, amelyben a kollektív jogok helyett az egyéni jogok hangsúlyozását szorgalmazzák – e tényt egyébként simán letagadták az ügyből kiinduló sajtópolémiában. Megpróbálták elméletileg megmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a kollektív jogokkal, mert azok „alanya” meghatározhatatlan, ők forgalmazták a „republikánus”, az anyaországtól elszakított magyar nemzeti közösségektől elszakított magyarokat a nemzeti közösségből „kidefiniáló” nemzetfogalmat az „etnicista” kultúrnemzet fogalmával szemben. Ellenpontos „elvhűség” A Székelyek Nagy Menetelése kapcsán ismét hallatták hangjukat a szellemi métely e magyar nyelven kommunikáló képviselői. Ara-Kovács Attila – aki a nyolcvanas években még életét kockáztatva szerkesztette a nemzeti gondolatkörben megmaradt, azóta is hiánypótló lényeglátó tanulmányokat író Tóth Károly Antallal és a nemzeti polgári oldal későbbi politikus költőjével, Szőcs Gézával közösen az Ellenpontok című szamizdatot – a kilencvenes években az autonomista politika harsány ellenfelévé vált, s a minap immár sokadjára támadt annak képviselőire. Ezúttal elhatárolta magát az Együtt 2014 nevű, Bajnai Gordon neve által fémjelzett szerveződéstől is, miután az támogatta a Székelyek Nagy Menetelésével szolidarizáló, a Hősök terétől a román nagykövetségig tartó menetet. „Kaptam egy sajtómeghívót, amiben bejelentik: az Együtt-PM Szövetség támogatja a nagy székely menetelést. A helyük tehát ott van a CÖF mellett. Úgy teszik magukévá a Fidesz nacionalizmusát, amiként a Fidesz a Jobbik rasszizmusát. Forog a gyomrom. Azért írtam e sorokat, nehogy valaki azt higyje, bármi közöm is lenne Bajnai Gordonhoz a jövőben. És szégyellem, hogy a múltban volt valamilyen szinten közöm” – áll Ara-Kovács Facebook-bejegyzésében. Érthető, ugye? Aki támogatja a székely autonómia melletti nyílt kiállást, „nacionalista”. Kell nekünk Ceauşescu, Iliescu, Năstase, Ponta, hogy középkorinak, szélsőségesnek vagy nacionalista provokációnak bélyegezze jogos törekvéseinket? Ugyan! Itt van a hajdani ellenálló Ara-Kovács, aki ezt megteszi helyettük ingyen és bérmentve, s bizonyára még büszke is „elvhű” kiállására. A Jobbik pedig rasszista, ugye, annak dacára, hogy nem közösségek ellen támad, hanem bizonyos közösségeken belül tapasztalható társadalmi jelenségek ellen. De Ara-Kovács rávetíteti a rasszizmus rágalmát a Fideszre is, s attól sem riad vissza, hogy a Facebook-bejegyzése alatt kialakult polémia keretében „kompromittált” szervezetnek nevezze a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert ezt ma meg lehet tenni a saját táborbeli presztízsveszteség nélkül. A magyar nemzeti oldal bármely képviselője alaptalan rágalmakkal illethető, mert ez megengedett az ellenféllel szemben. Bele lehet beszélni tartalom nélkül a levegőbe, hangulatot lehet kelteni, rágalmazni, hitelt rontani. Már a tárgyszerűség látszatára sem kell ügyelni. Rouchefoucaud szerint „a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt.” Mára már a nemzetellenes baloldalnak erre sincs belső késztetése. Kálmán C. György még tömörebben fogalmazott az Együtt lépése kapcsán. „Kiaf.szt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.” Persze azok után, hogy Ara-Kovács és Kálmán C. György elvbarátai kitüntették a 2006-os rendőrterror, szemkilövetések és rituális kínzások fő felelősét, Gergényi Pétert, nincs mit csodálkozzunk. Érdekes viszont az Együtt 2014 kiállása a szolidaritási menet mellett, mint ahogy az MSZP erkölcsi-politikai támogatása is. Csak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció határolódott el az akciótól. Világos üzenet: akinek a nemzeti elkötelezettségnek legalább a halvány látszata egy parányi mértékben is számít, az melléállt az ügynek. Lelepleződés garantálva A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése azért is zseniális, mert lelepleződés nélkül magyar ember aligha szólhatott ellene bármit. Az sajnálatos módon bebizonyosodott az utóbbi évtizedekben, hogy sok kis engedményből nem lesz az erdélyi magyar szuverenitást körülbástyázó közjog, hogy autonómiát nem lehet titkon elérni, hogy a követelés elrejtése a program egyik zugában nem segíti elő a megvalósítást. Ahhoz minden fórumon a leghatározottabban fel kell lépni, minél több kényelmetlenséget okozni a többségi hatalomnak. A tüntetések alkotmányban biztosított jogával még az RMDSZ is élt, nem egyszer, legutóbb a Magyar Igazság napján, amikor – akárcsak most – a teljes magyar konszenzus épült ki a tüntetés célja körül. A székely meneteléstől azok határolódtak el, akik zsigerileg ellenszenveznek a magyar büszkeség, a magyar méltóság megnyilvánulásaival és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy hangot adjanak e zsigeri ellenszenvnek – akár politikai érdekeikkel szemben is. A nemzeti oldalon is vannak, akik azt mondják, hogy minél rosszabb, annál jobb, hogy a Fidesz nemzeti álcába bújtatott globalista erő, s mint ilyen, veszélyesebb az MSZP-nél. Éppen ezért minél előbb és minél inkább lejáratódik, annál hamarabb emelkedik fel egy igazi nemzeti erő. Érdekes, hogy e gondolatmenet mentén halad a Jobbikot jobbról előző, s párttá alakulást is bejelentő Magyar Hajnal, amely mindent megtesz a Jobbik hiteltelenítése érdekében, azzal a jelszóval, hogy majd ők győzelemre viszik az igazi radikalizmust. A kérlelhetetlen valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Hajnal még a Jobbikot ellenségnek tekintő jobb- és baloldali média hátszelével együtt is legfeljebb egy-két százalékot kap, és kizárt, hogy parlamenti erő legyen. A Jobbik pedig, amelynek országgyűlési szerepe több okból is igen jelentős nemzetpolitikailag – egyrészt bizonyos mértékben mentesíti a Fideszt attól, hogy a globalista sajtó szemében ő jelenítse meg a paletta jobbszélét, másrészt egyfajta nemzeti kontrollt jelent a kormány politikája felett, harmadrészt a Jobbik és Fidesz együtt jóval nagyobb szeletet tud kivágni magának a választói tortából, mint a Fidesz egyedül –, belátható időn belül aligha kerül kormányra. Úgyhogy marad a Fideszen belüli nemzeti szárny, mint a nemzetépítésben gondolkodó magyarok fő reménysége. Ők pedig mindig autonómiapártiak voltak, s ezúttal is a budapesti tízezres székely menet fő erejét képezték. Bár néhány nappal korábban, október 23-án már tartottak egy nagy erődemonstrációt nemzeti ünnepünk alkalmából, 27-én ismét sikerült jelentős tömeget az utcára vinniük. Egyelőre minden jel arra vall, hogy nekik áll a zászló. Jó érzés arról olvasni a balliberális sajtóban Tamás Gáspár Miklóstól, hogy miért fog győzni Orbán. Már előre magyarázzák a bizonyítványukat. Hát csak magyarázzák! Folytatása következzen Ami pedig a Székelyek Nagy Menetelését illeti, a címbeli költői kérdésre a válasz egyértelmű. A fontos azonban, hogy az akciónak legyen folytatása, nemcsak a szó szoros értelmében demonstratív együttműködésnek, hanem a politikai stratégia kivitelezésének is. A menetelés nemzetpolitikai haszna akkor lenne igazán kiaknázva, ha visszatérnénk a Székely Önkormányzati Nagygyűlés székely előparlamentkénti működtetésének gondolatához, amelybe az RMDSZ-t vagy annak egy részét is bele kell vonni. Mert az ellendrukkerek állításával szemben, miszerint ez csak egy választási akció volt, a cél a székely önigazgatás, önszerveződés, önkormányzat. Az autonómia. A lényeg, hogy a mi sorsunkról ne Bukarestben döntsenek magyargyűlölő román politikusok, hanem mi magunk. Ehhez pedig a székely politikai akaratképzés intézményesítésére van szükség. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. május 15.Hátizsákos rendszerváltásAz erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével. – A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet? – Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés. – Milyen szempontok szerint választottak akkoriban? – Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani. – Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet? – Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk. – Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni? – Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt. – Ehhez azért sok hátizsák kellett... – Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot. – Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe? – Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője. – Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével? – Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból. – Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére? – Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió. – Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is... – Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió. – Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között? – Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze. – Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának? – Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása. Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 1.Kicsi, de élni akaró gyülekezetHárom évtizeddel ezelőtt még az a felfogás élt, hogy Csíkszeredában elhanyagolható szórványközösség él, mára viszont élő gyülekezetté nőtte ki magát ez a közösség – hangzott el a szórványvasárnapi ünnepségen. A csíkszeredai evangélikus-lutheránus egyházközség ötödik alkalommal hívta istentisztelettel egybekötött közös ünneplésre híveit. A csíkszeredai evangélikus templom 2009-ben történt felszentelése óta vált hagyománnyá a szórványvasárnapi ünnepség. Az elmúlt évekhez hasonlóan, ezúttal is Hargita megye egész területéről érkeztek a hívek a megye egyetlen evangélikus istenházához, hogy együtt imádkozzanak, és hitükben erősödjenek. A semmiből lett élő gyülekezet „Három évtizeddel ezelőtt Csíkszeredában szinte semmi nem volt. Akkor az volt a felfogás egyházi körökben, hogy az itteni szórvány elhanyagolható. Mára azonban egy élő gyülekezet jött létre, hiszen ahol a szőlőt gondozzák, ott a gyümölcs is terem” – fogalmazott vasárnapi prédikációja során Adorján Dezső Zoltán. A Romániai Evangélikus-lutheránus Egyház püspöke emlékeztetett, öt évvel ezelőtt szentelték a megyeszékhelyi templomot, amelynek építése komoly áldozatokkal járt. A püspök kiemelte, az igazi keresztényi lelkület az, ha nemcsak egy felemelő pillanatban, hanem egy ünnep után is él Krisztus a szívekben. Hiába a templom, ha nincs benne élet „Valami, valaki hiányzik mélyen a szívünkben. Törés van az ünnepek és a hétköznapok között” – állapította meg a püspök, arra célozva, hogy az ünnepeken kívüli istentiszteletek során foghíjasak a templomok padsorai. Meglátása szerint lehet templomokat felújítani, és építeni, lehet karitatív intézményeket létrehozni és nagyszabású ünnepségeket szervezni. Mindez azonban nem elég: „Ha Isten szentlelke nem járja át ezeket, akkor az egyház lehet egy intézmény, de nem lesz élő organizmus” – fejtette ki az egyházi méltóság. A legnagyobb szórvány „Ez az öt évvel ezelőtt Istennek felszentelt épület nemcsak a csíkszeredaiaké, hanem az egész Hargita megyéé, hiszen az egyetlen ilyen hajlék a megyében” – jelentette ki az istentisztelet végén Tóth Károly, a megyeszékhelyi lelkipásztor. Ezt követően a vendéglátó egyházközség presbitériumának nevében Hecser Zoltán, Magyarország Főkonzulátusának képviseletében pedig Magyar Balázs konzul szólt az egybegyűltekhez. Végezetül Zelenák József, a brassói egyházmegye esperese köszöntette a jelenlevőket. Elmondása szerint Csíkszereda az egyik legnagyobb romániai evangélikus szórványegyházközség, hiszen tizenöt szórvány gyülekezet tartozik soraiba. A szórványvasárnapi együttlét rövid kulturális műsorral, majd ünnepi ebéddel zárult. Rédai Botond. Székelyhon.ro 2014. szeptember 1.Együttműködési szerződés a magyar és az erdélyi újságíró szervezetek közöttMegújította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) tizenhét évvel ezelőtt kötött együttműködési megállapodásukat, szombaton délelőtt, Félixfürdőn. A közös nyilatkozatot Tóth Károly a MÚOSZ és Rácz Éva-Mária a MURE elnöke látták el kézjegyükkel. Az aláírásnál jelen volt dr. Bodonovich Jenő, Magyarország Nemzeti Média– és Hírközlési biztosa. A két szövetség az etikai együttműködés területén is keresi a lehetőségeket. - A két újságíró szervezet arra törekszik, hogy tagjaik szakmai teljesítményük további javításával társadalmi elismertségük is növekedjék – fogalmaznak a dokumentumban. mediatica.ro, Erdély.ma 2014. szeptember 2.Magyar gazdatalálkozó VégváronA magyarság egyik bástyája Augusztus 30-án, szombaton mintegy félszáz résztvevővel Végváron tartotta meg 2014. évi találkozóját a bánsági magyar gazdaszervezet. A hagyományos gazdatalálkozón részt vett dr. Hancsók Szabolcs (Földművelésügyi Minisztérium), dr. Bodnár Károly (SZTE, Mezőgazdasági Kar, Hódmezővásárhely), Marossy Zoltán temesi alispán, dr. Doru Petanec mezőgazdasági igazgató, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, dr. Csősz János BMGVE-elnök, a 18 Temes megyei magyar gazdaszervezet képviselői. A Riveto Közösségi Ház udvarán megtartott gazdatalálkozó szép számú résztvevőjét Csáki-Gál Károly végvári polgármester, dr. Csősz János, a bánsági magyar gazdaszervezet elnöke és a helyi gazdakör nevében Valkai György köszöntötték. Benkő Zsolt, a BMGVE ügyvezető elnöke a gazdaszervezet gazdag tevékenységéről és soron következő rendezvényeiről tartott előadást. A meghívott előadók közül elsőként Marossy Zoltán, Temes megye alprefektusa szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bánsági magyar gazdaszervezetnek meg kell találnia a válaszokat a XXI. század kihívásaira és az európai uniós tagság következtében előállt új helyzetben a regionális, határokon átívelő együttműködésre kell helyeznie a hangsúlyt. Halász Ferenc RMDSZ-elnök teljes támogatásáról biztosította a gazdaszervezetet, azon túlmenően, hogy a BMGVE-irodának a Temes megyei RMDSZ biztosít helyiséget a Magyar Házban. Doru Petanec Temes megyei mezőgazdasági igazgató nagyra értékelte a magyar gazdaszervezet tevékenységét, amelynek szerinte képviseltetnie kellene magát a Mezőgazdasági Kamarában. Dr. Hancsók Szabolcs, a magyar Földművelésügyi Minisztérium Kárpát-medencei együttműködési referense, aki saját bevallása szerint először járt a Bánságban, a határon túli magyar gazdák megsegítését célzó anyaországi intézményi keretekről és intézkedésekről beszélt. A Kárpát-medencei együttműködés feladatát két éve látja el a Vidékfejlesztési, illetve a Földművelésügyi Minisztérium, ezalatt feltérképezték a Kárpát-medence magyar gazdaszervezeteit, konferenciákat, rendezvényeket szerveztek a Vajdaságtól Kárpátaljáig. Sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni a magyar gazdaszervezetekkel, köztük a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületével is. Igyekeznek naprakész információkkal ellátni a határon túli magyar gazdákat, biztosítani a számukra a szakmai rendezvényeken való részvételt (pl. OMÉK), ahol bemutathatják mezőgazdasági termékeiket. Tavaly Orosházán megalakult a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma, amely az információáramlást hivatott biztosítani az anyaországi és határon túli gazdaszervezetek számára. Az is az elképzelések között szerepel, hogy a határon túli gazdák a magyar élelmiszerpiacokon közvetlenül értékesíthessék termékeiket. Beindult a gyakornok- és ösztöndíjprogram határon túli magyar egyetemi hallgatók számára. Tankönyvekkel és más eszközökkel segítik a határon túli magyar agrároktatást. Szakmai tanulmányutakat szerveznek határon túli magyar gazdaszervezetek számára, így a BMGVE tagsága számára is, amelyek során anyaországi mintagazdaságokat látogathatnak meg. „A Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületével kiváló a kapcsolatunk – mondta befejezésül dr. Hancsók Szabolcs –, nagyra értékeljük a munkát, amit végeznek. A 3000-res tagság és az 50 000 hektáros terület, amelyen ezek a gazdák tevékenykednek, jelentős erőt képvisel, más gazdaszervezetek is példát vehetnének a munkájukról. Úgy vélem, hogy a BMGVE nem csak szakmai feladatot lát el, hanem a magyarságot összefogja, a bánsági magyarság egyik bástyája! Az identitásmegőrző szerepe legalább olyan fontos, mint a többi tevékenység. Fontos, hogy a magyar gazdák ragaszkodjanak a földjükhöz, az anyaföldhöz, a bánsági magyarság megmaradjon és gyarapodjon is, ha lehet.” Dr. Bodnár Károly, az SZTE hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Karának a tanára a gazdák összefogásának a jelentőségéről tartott előadást. Érdemes együttműködniük az azonos vagy hasonló tevékenységet végző gazdáknak, elsősorban a beszerzés és az értékesítés területén (TÉSZ-ekben) de azoknak is, akik teljesen különböző tevékenységet folytatnak és nem feltétlenül mezőgazdasággal foglalkoznak. Utóbbira jó példa a falusi turizmus, ami segíti a mezőgazdasági termékek helyben való értékesítését, de szálláshelyek, éttermek, különböző szolgáltatások is kellenek hozzá, mint lovas kirándulások, vadászat, külön hölgyprogramok stb. A helyi termékeket ugyanakkor ajánlatos védjeggyel ellátni, saját brandet létrehozni, ami odacsábítja az érdeklődőket. A gazdáknak érdemes együttműködniük az EU-támogatások lehívása érdekében is, amit elsősorban a fejlesztésekre kell fordítaniuk a mezőgazdasági vállalkozásoknak. A rendezvény befejező részében bemutatkozott a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Marton Genetics minőségi vetőmag-előállítással és -értékesítéssel foglalkozó vállalkozás, amely az extrém éghajlati viszonyokra is kínál megoldásokat. Végül M. Kiss András, a Bánság Múzeuma tudományos főkutatója tartott előadást a mezőgazdasági termelés környezeti vonatkozásairól és a biotermékek előállításáról. A gazdatalálkozó résztvevői ezután megtapsolhatták a végvári hagyományőrzők látványos előadását. A végvári gazdák bográcsában főtt ízletes borjúpörkölt elfogyasztása után a találkozó résztvevői meglátogatták Székely Szilárd végvári gazda MG-mintaparcelláját és tehénfarmját, Tóth Károly mangalicafarmját, a végvári templomot, tájházat és múzeumot. A végvári gazdatalálkozót a helyi Gazdakör és a Polgármesteri Hivatal, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesülete szervezte, a Communitas Alapítvány támogatásával. Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 21.A pénz anyanyelven beszél! Az "Igen, tessék"-ről és nyelvi jogokról BudapestenFriss kutatási eredményekről és a kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatának aktuális helyzetéről számoltak be kutatók és civil jogvédő szolgálatok munkatársai egy közös konferencián, Budapesten, a Magyarság Házában. Az esemény házigazdája a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Kántor Zoltán volt, a Nyelv(használat) a gyakorlatban című szakmai fórumot Ferenc Viktória, az intézet munkatársa moderálta. A nyelvi jogok állapotát érdemes időről-időre feltérképezni, és egymástól is inspirálódni, hiszen gyakran csak a nyelvhasználat ösztönzésével válhat a papíron lévő jogból élő jog - hangsúlyozta Kántor Zoltán. Toró Tibor, a Sapientia EMTE és a Bálványos Intézet kutatója egy februárban zárult kutatás első eredményeiről számolt be, amely a magyar nyelv használatát vizsgálta az erdélyi polgármesteri hivatalokban. 323, 20%-os magyar lakossági arányt elérő településre küldtek közérdekű adatigénylést, és azt próbálták vizsgálni, vannak-e a hivatalban magyar alkalmazottak, lehetséges-e magyar nyelven az ügyfélfogadás, vannak-e magyar űrlapok, feliratok, válaszolnak-e magyar beadványokra stb. Inkább a két székelyföldi megyéből érkeztek válaszok, és a városokból nagyobb arányban kaptak adatokat, mint falvakból. A kutatást kvalitatív módszerekkel folytatják majd a helyszíneken. A honlapokat is lokalizálták, amennyiben volt honlap, elemezték annak tartalmát, nyelvi minőségét. A vizsgált honlapok 44%-a csak román nyelven tartalmazott információkat. A két magyar többségű megyében vannak inkább jellemzően magyar verziói is a honlapoknak, ezen a téren az adatok alapján úgy tűnik, az számít döntő tényezőnek, hogy magyar többségű-e a helyi tanács, nem pedig a polgármester etnikuma. Reálisan összességében csupán egynegyedükön elérhető magyar tartalom is. Mindössze 4,8%-uknál találhatóak meg a nyomtatványok magyar nyelven letölthető formában. A webes jelenlét egyébként még mindig nem prioritás sok polgármesteri hivatal számára: csak a települések felénél frissítik rendszeresen a honlapot, és 14% egyáltalán nem tölt fel frissítéseket. A tanácshatározatokat kevesen töltik fel magyarul is, és a napirend előzetes közlése is csak a közel színmagyar településeken történik meg magyar nyelven. Ahol a magyarság aránya 50% alá csökkent, jellemzően a magyar tanácsosok nem szólalnak föl magyarul a tanácsüléseken. Magyar formanyomtatványok kapcsán az önkormányzatok 16%-a válaszolta azt, hogy léteznek ilyenek és elérhetők, 37% azt válaszolta, hogy nincsenek, de bármikor, ha valaki igényelné, készítenek. Összegzésként elmondható, hogy 2007 óta kevés előrelépés történt ezen a téren, pl. elenyészően kevés a hivatalokhoz magyar nyelvű beadvánnyal fordulók aránya. Bethlendi András és Talpas Botond az Igen tessék! mozgalomról és a kolozsvári magyar nyelvhasználatról beszélt a budapesti közönségnek. Közel négyszáz olyan kolozsvári vállalkozás van már, amely magyar nyelven is kiszolgálja a vásárlóit, klienseit. Mivel a felmérések szerint a kolozsvári magyar vásárlók akár hajlandóak kicsit többet fizetni, ha anyanyelvükön kapnak kiszolgálást, az "üzleti alapú" nyelvhasználat-bővítés előtt további lehetőségek állnak: folyamatosan keresik az újabb cégeket, akik az Igen, tessék! matrica kiragasztásával jelzik, hogy magyar nyelven is lehet hozzájuk fordulni. A mozgalom havilapja 18 ezer magyar háztartásba jut el Kolozsváron és Kisbácsban. Olvasóik között végzett reprezentatív felmérésükből kiderül, ez a csoport, akiknek fontosak a nyelvi jogok fogyasztóként, Románia-viszonylatban jó anyagi helyzetben van, 85% anyanyelvi szinten vagy jól beszél románul (tehát nem azért várna el anyanyelvű kiszolgálást, mert nem boldogul az állam nyelvén), és 92%-nak az is fontos lenne, hogy a hivatalokban használhassa anyanyelvét. A mozgalom háza táján az egyik utolsó felmérés leendő kolozsvári egyetemistákat célzott Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, akikkel fókuszcsoportos beszélgetéseket vezettek nyelvhasználati, identitásbeli kérdésekről. Az Igen, tessék! példaként szolgálhat más régióknak, érdemes megfontolni más külhoni magyar közösségekben is az átírt közmondás tanulságát, miszerint "a pénz anyanyelven beszél" - hangzott el a bemutatón. Zsigmond József a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által felvállalt feladatokat vázolta, illetve a háromszéki hivatali anyanyelvhasználatról beszélt. Minden erdélyi megyében jelen vannak, feladataik közé a monitoring, a figyelemfelkeltés, jogorvoslat tartozik, több mint kétezer címre juttatják el hírlevelüket, melyben a jogsértésekről számolnak be, és az amerikai külügy is jelezte, hogy használni fogja ezeket országjelentéseiben. Egyik legutóbbi konkrét esetük a börtönökben uralkodó állapotokra világít rá: olyan büntetésvégrehajtó intézetekben is, ahol a raboknak közel fele magyar, nincs semmilyen anyanyelvhasználati joguk, és az a fogoly, aki emiatt panaszt tett, megtorlást kapott. Az oktatás területén egy próbaérettségiző jelezte, hogy a vizsga előtt a tájékoztatót a kamerás felvételről és személyiségi jogaik tiszteletben tartásáról csak románul olvasták fel. Magyar anyanyelvű romák körében pedig olyan kérdőíves felmérést végeztek román kérdezőbiztosok, hogy a kérdőív kizárólag románul volt, az alanyok pedig nem tudtak románul. A jogvédő szolgálat megkereste a bankokat is, talán ennek is köszönhetően Romániában négy bank készpénzfelvevő automatáinak van most már magyar menüje is. Multikat is megkerestek, és a sepsiszentgyörgyi Lidl esetében pozitív változást tudtak elérni, ugyanis alig pár hét alatt mindent kétnyelvűsítettek a szupermarketben. 21 közintézményben végeztek felmérést Kovászna megyében, ebből csak egyetlen esetében érvényesült a teljes kétnyelvűség (a közegészségügyi hivatalban). Sok intézményvezető nincs is tisztában azzal, hogy mire kötelezi vagy mire ad lehetőséget a törvény, sokan a sajtótájékoztatókat is csak románul tartják – mondta. Csernicskó István és Tóth Enikő a II. Rákóczi Ferenc főiskola Hodinka Antal Intézete részéről az ukrán nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásának helyzetéről számoltak be Kárpátalján. Az ukrán nyelvtörvény ugyanis, bár kevesen tudják, még érvényben van, és 18 nyelv beszélőinek biztosít széleskörű jogokat: 10%-os aránynál bizonyos rendelkezések kötelezőek, van, aminek bevezetéséről a helyi önkormányzatok dönthetnek, illetve a harmadik kategóriába azok a jogok tartoznak, melyekkel a polgár a saját választása alapján élhet (pl. hogy a nevét a személyi igazolványában magyarul, ékezetekkel szeretné-e viszontlátni). A kutatók vizsgálták, hogy a törvény alkalmazásának elsődleges feltétele, a jogharmonizáció teljesült-e: 33 jogi dokumentum közül 24-et módosítottak a nyelvtörvénynek megfelelően, kettőt nem módosítottak arra hivatkozva, hogy tartalma megegyezik a korábbi verzióval, a többi esetében viszont felemás megoldásokra került sor (pl. a születési anyakönyvi kivonat esetében a polgár nem kérheti, hogy magyarul írják a nevét), vagy a jogharmonizáció elmaradt. Vizsgálták a földrajzi nevek feltüntetését is a településeken, és azt találták, hogy ahol van két- vagy többnyelvű helységnévtábla, az korábban is megvolt, illetve a vasútállomásokon, megyehatárokon hiányoznak ezek a táblák, legföljebb angolul szerepel az ukrán mellett. A hivatali ügyintézés terén 73 kárpátaljai települést érint a rendelkezés, melyből 69 falu (ezekben éri el a magyarság aránya a 10%-ot). Telefonos felmérés során negyven önkormányzatot értek el, azt tesztelve, lehet-e magyar nyelven hozzájuk fordulni tájékoztatásért, ahogyan a törvény erre kötelezné ezeket a hivatalokat. Csak 27 önkormányzat válaszolta azt, hogy lehet magyar beadvánnyal fordulni hozzájuk. Beretka Katinka, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja a (kissé szerencsétlenül elnevezett) nyelv(rend)őrség kezdeményezésről és az ennek keretében végzett, most zárult terepkutatás tapasztalatairól számolt be. Nevével ellentétben a nyelv(rend)őrség nem büntet, nincs mandátuma bírságolni. Mivel a szerb közvélemény nagyon rosszul fogadta ezt a megnevezést, a továbbiakban a „rend” szó zárójelbe téve, mintegy idézőjelesen fog szerepelni a név – mondta el Beretka. Nyelvi jogvédő iroda létrehozására kaptak támogatást a Bethlen Gábor Alaptól, első feladat az volt, hogy egy nyelvhasználati helyzetképet kapjanak Szerbiában. 271 települést járt végig két fiatal, egyszerű polgárként, volt egy előre meghatározott forgatókönyv, hogy mit kérdeznek, milyen okmányokat szeretnének stb., ugyanakkor megfigyelték, hogy vannak-e az intézményeken külső névtáblák, magyar űrlapok, belső tájékoztatók. Ahol lehetett, fotóztak is. A helységnévtáblák kapcsán nagyon kaotikus helyzetet tapasztaltak. Még ott is, ahol ki van téve a magyar településnév, az sok esetben a szerb név átírása magyar helyesírással; az intézménynevek feltüntetésénél is gyakoriak a rossz fordítások, vagy a részleges, helytelen megnevezések. Egyedüli intézmény a kincstár volt, amelynek minden településen helyesen tüntették föl a magyar nevét. A kutatás a napokban zárult le a weboldalak felmérésével, készül majd egy dokumentáció és egy honlap tavaszra. Terveik közt szerepel, hogy fordítási segítséget, tanácsadást nyújtanak majd az önkormányzatoknak. Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója néhány szempontot vázolt a kétnyelvűség és jogérvényesítés a szlovákiai gyakorlatban témához. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom igyekezett bevinni a köztudatba a kétnyelvűség kérdését, akcióik voltak, matricákat ragasztottak vagy éppen bemondták magyarul is a vonatok érkezését, közben pedig a háttérben szakmai munka is kezdődött - a Jogsegélyszolgálat működéséről kötet is készült (ennek honlapján be lehet jelenteni a jogsértéseket, tájékozódni lehet az anyanyelvhasználatról, törvényszövegek olvashatóak magyarul stb.) Kidolgozták a kisebbségek jogállásáról szóló törvény tervezetét is, amelyet főleg szlovák fórumokon igyekeznek tematizálni. Tóth Károly elmondta, a vasút a szlovák államiság fontos kifejezője volt már Csehszlovákia megalakulásától, ez volt az első intézmény, amelyet „csehszlovákosítottak”, ezért nem lehetett kemény munka árán sem áttörést elérni, hogy a kétnyelvűség érvényesüljön az állomásokon. 1918 után még kompakt magyar tömb élt Dél-Szlovákiában, amellyel az új állam kormánya nem tudott kommunikálni, csak magyarul, ám ahogy a deportálások, lakosságcsere, asszimiláció következtében ez a helyzet fokozatosan megváltozott, és ahogyan nőtt a szlovák nyelvtudás a térségben, az anyanyelvhasználati jogok csökkentek. Ma már a magyaroknak is kvázi teher a kisebbségi nyelvhasználat a hivatalokban. Konklúzió: növelni kell a magyar nyelv presztízsét Dél-Szlovákiában, hogy ne váljon konyhanyelvvé; erre az egyik megoldás az lehet, hogy segítik a vállalkozókat, hivatalokat a kétnyelvűsítésben. Horony Ákos jogász a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala részéről a szlovákiai hivatali magyar nyelvhasználat helyzetét vázolta a 2010-2014 között végzett felmérések tükrében. Az államnyelvtörvényt „kiegyenlíteni” hivatott kisebbségi nyelvhasználati törvény többek között előírja Szlovákiában, hogy kétévente felmérést kell végezni a magyar nyelv használatáról is, az első ilyen kormányhivatali jelentés 2012-ben készült 512 magyarlakta település hivatalaiban. Emellett civil szervezet (a Pro Civis) és a Most-Híd is készített felméréseket. A törvény szerint kötelező lenne a magyarlakta településeken a kétnyelvű helységnévtábla, magyar nyelvű tájékoztatás, közokiratok kiadása, ezek elmaradásáért bírság járna, ám mindeddig ezt nem alkalmazták – hívta fel a figyelmet. A tavalyi kormányhivatali felmérés például megállapította, a helységnévtáblát csak 94%-a tette ki az érintett településeknek, kétnyelvű űrlapot csak 52% biztosít, és magyarul csak 96%-uk ad tájékoztatást. A Most-Híd felméréséből pedig az derült ki, a települések 18,5%-a esetében vagy a helységnévtábla, vagy a hivatal épületéről a magyar felirat hiányzik. Tavaly a kormányhivatal jelentése szerint összesen négy magyar beadvány érkezett a hivatalokba (Dunaszerdahelyen), ezekre válaszoltak a hatóságok. Beszédes, hogy senki nem igényelt magyar nyelvű űrlapokat a hivatali ügyintézésben. A konferencia zárásaként Fodor János történész, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem doktorandusza megnyitotta azt a kiállítást, amely korábban a kolozsvári főtéren volt látható, és amely korabeli képeslapokon, újsághirdetéseken, fotókon, színházi plakátokon keresztül a város többnyelvűségének különböző korszakait illusztrálja. Amiről nem szól a kiállítás, de történelmileg visszakövethető és jó tudni, hogy különböző korszakokban valamilyen mértékben mindig volt többnyelvűség a városban, de mindig volt egy domináns nyelv – magyarázta Fodor János. A fejedelemség korában a magyar, a Habsburg-időszakban a német és a latin volt a hivatali ügyintézésben használt nyelv, a reformkorban egymással rivalizált a magyar és a német, a levert 48-as forradalomtól a kiegyezésig ismét a német vált uralkodóvá, utána a magyar nyelvet hozták pozícióba. A két világháború közti időszakból maradt fönn a leggazdagabb képeslapgyűjtemény, a város akkor válik kétnyelvűvé (román-magyar), legalábbis az első években. Korábban a román nyelv leginkább a magánszférában, mondjuk a magyar nyelvű képeslapok hátára írt román üzenetben lehetett jelen. 1945 után Romániában ambivalensen viszonyultak a román hatóságok a kétnyelvűséghez, és Kolozsváron, amely nem volt része a kétnyelvű Maros-Magyar Autonóm Tartománynak, a hivatali nyelvhasználatból kikopott a magyar nyelv. A nacionálkommunizmus évei után egy rövid időszakban a magyar közösség még reménykedett a nyelvi jogok érvényesülésének lehetőségében, de ezeket a reményeket az új évezred elejéig tartó „Funar-korszak” drasztikusan cáfolta. Az Igen, tessék! mozgalom Kincses többnyelvűség című kiállításának a tavalyi holokauszt-emlékévre is készült néhány pannója, az utolsó darabon pedig „a dolgok mai állása”, a kétnyelvű kiszolgálás lehetőségét jelző zöld matricás bolti ajtó is látható. A kiállítás két hétig tekinthető meg a budapesti Magyarság házában (a budai Várban), utána pedig Bukarest látja vendégül. B. D. T. Transindex.ro 2015. február 21.Horony Ákos: A hivatali magyar nyelvhasználat a felmérések tükrébenA magyar nyelv megmaradása a mindennapi használaton múlik - emelte ki Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója csütörtökön a fővárosban, a Magyarság Házában. Kántor Zoltán a Nyelv(használat) a gyakorlatban címmel rendezett tanácskozáson rámutatott: a nyelv nemcsak az identitás, hanem az autonómia jelentős eleme is. Amíg utóbbi nem születik meg, addig a nyelvhasználat elérése a legfontosabb. Az igazgató jelezte: ez a hatodik, kifejezetten a nyelvi jogok kiterjesztésével foglalkozó konferenciája az intézetnek. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ösztönzés is legyen a nyelvhasználatra - közölte. Toró Tibor, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem kutatója arról beszélt, hogy a nyelvhasználat alapvetően a képességen, a lehetőségen és az akaraton, a hajlandóságon múlik. A kutató az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából tartott rendezvényen elmondta: szerették volna feltérképezni a nyelvhasználat helyzetét azokon az erdélyi településeken, ahol a 20 százalékot meghaladja a magyarság aránya. Az egyes polgármesteri hivataloknál áttekintve a helyzetet, közte a magyar nyelvű beadványokat, honlapokat, rámutatott: a weboldalak 44 százaléka csak román nyelvű volt. Jelezve, hogy a válaszok alapvetően a tömbmegyékből - Hargitából és Kovásznából érkeztek - hozzátette: a többségi településeken és megyékben volt inkább magyar nyelvű honlap. A saját tervezésű honlapok jó eséllyel két nyelven készültek. A dokumentumokat tekintve 6,6 százalékban jelentek a formanyomtatványok magyarul, eközben azonban 14 százalék egyáltalán nem frissítette a honlapot. Kicsivel több mint a települések felén frissültek rendesen a weboldalak. A válaszadók 46 százaléka legalább egy határozatot, míg 37 százalékuk egyet sem fordított le magyar nyelvre. Ahol ötven százalék feletti volt a magyarok aránya, ott felszólalnak a tanácsüléseken magyarul, ugyanakkor ez nem a polgármester személyén múlik – állapították meg, és kitért arra is, hogy az ügyfélfogadáson dolgozó magyarok aránya általában leképezi az etnikumot. Megjegyezte: nagyon kevés polgármesteri hivatalhoz érkeznek magyar nyelvű beadványok, azok is inkább a többségi településeken. Bethlendi András és Talpas Botond, az igen tessék! mozgalom képviselői a magyar nyelvhasználatot Kolozsváron tekintették át. Kutatásaik szerint az orvosoknál, illetve az egészségügyben igénylik az emberek leginkább (75,6 százalék) a magyar nyelvű ellátást, ezt követte az ügyvéd, jogász, közjegyző, illetve a piaci árus. Több mint 50 százalék volt az arány a busz, taxiszolgáltatás esetében is. Arról, hogy mennyire fontos az eladó, árusító nemzetisége, a válaszadók több mint 50 százaléka azt mondta: inkább magyar eladót választana, ha lehetősége volna választani. 92 százalékuk úgy gondolta, hogy hivatalos helyeken fontos lenne a magyar nyelv használatának lehetősége. A konferencia résztvevőit Grezsa István miniszteri biztos köszöntötte, és témájához kiállítás is kapcsolódik a Magyarság Házában. Felvidékről Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és Horony Ákos a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala mellett működő Jogsegély szolgálat munkatársa adott elő. Az előadás szövegét a későbbiekben portálunk is közli. Felvidék.ma/MTI Felvidék.ma 2016. szeptember 22.Kárpát-medencei magyar újságírók Nagykárolyi randevújaA szokásokhoz híven külhoni és anyaországi vendégei is voltak a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) idei Nagykárolyi közgyűlésének. A kétnapos rendezvény középpontjában unikális fotókiállítás és egy sajtótörténeti téma állt. A tanácskozás részvevői Széchenyi és a sajtó viszonyát, erdélyi és szatmári kötődéseit vizsgálták. A MÚRE Nagykárolyi összejövetelén egy sajtófotókból összeállított kiállítás megnyitójára is sor került a város névjegyének számító Károlyi-kastélyban. A Brassaï-2015 fotópályázatra a világ számos helyéről érkeztek alkotások. A zsűrinek nagyon nehéz dolga volt, közel negyven fotográfus ezernél is több munkájából kellett kiválogatnia a legeredetibbeket. A legjobb pályamunkákból megnyílt kiállítás képei között ott volt a Kárpáti Igaz Szó fotóriporterének egyik felvétele is. Zunko Barnabás munkáját a MÚRE dicsérőlevéllel, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) pedig könyvcsomaggal ismerte el. A kiállítás még két hétig lesz látható az impozáns kastélyban, később pedig több más városban is bemutatják. A lassan hagyománnyá váló Nagykárolyi találkozóra ezúttal is eljöttek a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségének (MÚKSZ) és a VMÚE tagjai. Az anyaországi médiát Tóth Károly, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke, Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke, a közmédiát pedig Csermák Zoltán szerkesztő képviselte. Külön említést érdemel, hogy a sportújságírók szövetségének vezetője itt osztotta ki az első tagsági igazolványokat az erdélyi kollégák körében. A fórumon előzetes megállapodás született arról, hogy az anyaországi sportújságírók szervezete a MÚRE után a MÚKSZ-szal és a VMÚE-val is intézményesíti kapcsolatát. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a jövőben kárpátaljai sportkedvelő magyar zsurnaliszták is tagjai lehessenek a szövetségnek. Kárpátaljáról az kérelmezheti majd a tagságot, aki tagja a MÚKSZ-nak. A hasznos szakmai és baráti beszélgetéseknek teret adó rendezvény a MÚRE nívódíjainak ünnepélyes átadásával ért véget, ahol a már részletezett Brassaï-2015 fotópályázat, valamint A közösen megélt médiamúlt című pályázat legjobbjait jutalmazták. A díjakat Rácz Éva, a MÚRE újraválasztott elnök asszonya nyújtotta át. A fórum kárpátaljai vendégei – Szekeres Attila Sepsiszentgyörgyi szerkesztő és elismert heraldikus társaságában – egy alternatív kirándulás keretében felkeresték az erdődi várat is, ahol egykoron Petőfi Sándor és Szendrey Júlia fogadott örök hűséget egymásnak. Dunda György (Nagykároly – Ungvár) tiszanews.org.ua 2017. augusztus 26.Tóth Károly Antal – Borbély Imre – Borbély Zsolt Attila: Harc a nemzet érdekében.Tóth Károly Antal, a legendás Ellenpontok egyik szerkesztője vetette fel évekkel ezelőtt, hogy készítene egy mélyinterjút Borbély Imrével, az RMDSZ hajdani képviselőjével és a Magyarok Világszövetségének tisztségviselőjével, amit könyv formában meg lehetne jelentetni. A beszélgetés magvát képező hanganyagot 2013 nyarán vették fel, a szöveg első változata hamarosan elkészült, viszont a két jó barát folyamatos emailen és skype-on keresztüli kommunikációja nyomán az anyag állandóan bővült. Újabb és újabb témák és kérdések merültek fel, melyek nem egy esetben komoly kutatást igényeltek, mint például a Második Vatikáni Zsinatról szóló rész, amit Borbély Imre nem sokkal halála előtt fejezett be. Ily módon a főszereplő nem élhette meg a könyv megjelenését. Az elkészült interjú mellé Borbély Zsolt Attila válogatta össze azokat a tanulmányokat, amelyekre a szövegben hivatkozás történik, a szöveget pedig kettéosztotta. A terjedelmesebb része kerül most az olvasóközönség elé, mely elsősorban Borbély Imre életpályájával foglalkozik. A szöveget Borbély Zsolt Attila és Szakács Árpád gondozta. Hadd idézzünk Gazda Árpád előszavából: “Borbély Imre 1989 előtt sem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Securitatéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával.” A könyvbemutatóra és beszélgetésre szombaton 15 órától kerül sor Temesváron, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előterében. Tóth Károly Antal – Borbély Imre – Borbély Zsolt Attila: Harc a nemzet érdekében Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében – Interjú Borbély Imrével, temesvári mérnökkel és politikusokkal /Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék, 2017/ temesvarimagyarnapok.ro 2017. szeptember 21.Megjelent Borbély Imre postumus könyveBorbély Imre az erdélyi magyar nemzetpolitika, az erdélyi autonómia következetes képviselője volt, egyben szemtanúja és alakítója a romániai magyar politikai életnek. „Miért örült Göncz Árpád köztársasági elnök a trianoni diktátumnak? Mit gondolt Markó Béla, az RMDSZ elnöke Verestóy Attiláról, aki a legbefolyásosabb erdélyi magyar milliárdos. Miként próbálta a román hatalom megvenni és lekötelezni az erdélyi magyar politikusokat? Hogyan vált az RMDSZ a román politikai vezetés kollaboránsává? Mikor, kik és milyen célból vezették tévútra az erdélyi magyar ügyeket?”– többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ Borbély Imre postumus megjelent könyvéből, melyet Harc a nemzet érdekében címmel rendezett sajtó alá halála után a fia, Borbély Zsolt Attila politológus, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos alelnöke. A könyvet a szerző szülővárosában, Temesváron mutatják beszeptember 23-án, szombaton 15 órától a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előterében, a Temesvári Magyar Napok keretében. „E könyv ötlete közös barátunktól, Tóth Károly Antaltól származik, aki egyik beszélgetésünk alkalmával vetette fel, hogy ha apám kiutazna hozzá Göteborgba, akkor készítene vele egy mélyinterjút – írja a meghívóban Borbély Zsolt Attila. – Az ötletet tett követte, 2013 nyarán elkészült az interjú, aminek tökéletesítésén legépelése és kézhez vétele után Borbély Imre haláláig dolgozott. Úgy vélte, ebben a kötetben minden fontos gondolatának benne kell lenni, s e kötet nemcsak a múltról kell, hogy szóljon, hanem a jövőről is. Mindig akadt egy fontos kérdés, aminek még utána kellett olvasni, egy ötlet, amit ki kellett dolgozni. Így jutottunk oda, hogy a kötet megjelenésének annak főszereplője már nem örvendhet. Ellentétben azokkal, akik kézbe vehetik és eltöprenghetnek két nagy formátumú nemzetpolitikai gondolkodó beszélgetésén.” Borbély Imre az erdélyi magyar nemzetpolitika, az erdélyi autonómia következetes képviselője volt, egyben szemtanúja és alakítója a romániai magyar politikai életnek. „Életút interjúja az erdélyi politikatörténet legizgalmasabb fejezeteibe kalauzol el minket, olyan folyamatokba láthatunk bele, amelyek eddig nem voltak ismertek a nagyközönség számára” – írja a könyv fülszövegében Szakács Árpád kiadó. aradihirek.ro 2017. október 28.A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal. – Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit. – Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni? – Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk... – Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez? – Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt. – A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők? – Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött. – Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét? – Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája. Bodó Barna Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 13.Kötet a néhai Borbély Imre emlékéreFia, Borbély Zsolt Attila ismertetésében bemutatták Csíkszeredában a Borbély Imrének emléket állító Harc a nemzet érdekében című riport- és tanulmánykötetet. A pénteki könyvbemutatón a januárban elhunyt forradalmár, politikus, politikai elemző, a Magyarok Világszövetsége régióelnöke barátai, tisztelői jelentek meg. Pénteken az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Identitas Egyesület szervezésében a Székelyföld folyóirat szerkesztőségében tartották Borbély Imre Harc a nemzet érdekében című kötetének a bemutatóját. A ’89-es forradalom kirobbanásában kulcsszerepet játszó Tőkés László tanácsadójaként, később a parlamentben magyarul elsőként felszólaló képviselőként megismert Borbély Imre számos történelmi jelentőségű dokumentum kidolgozásában vett részt. Ezek közül a legismertebb a Temesvári Kiáltvány, ugyanakkor ő volt a nemzetegyesítés külhoni magyar állampolgársággal történő megvalósításának egyik zászlóvivője. Tiboldi László csíkszéki EMNT-elnök köszöntése után a kötet gondozója, szerkesztője, Borbély Imre fia, Borbély Zsolt Attila személyes hangvételű előadásban méltatta apja tevékenységét, történelmi szerepét, így mutatva be a kötetet is. – Tóth Károly Antal mélyinterjút készített vele úgy, hogy édesapámat meghívta magához két hétre, és a beszélgetésből megszületett a kézirat. Kérdéses volt, hogy milyen formában jöjjön létre a kötet, mi legyen benne az interjúsorozat mellett. Ő már sajnos nem érte meg, hogy a kötetet a kezében tarthassa – fogalmazott Borbély Zsolt Attila. A Kárpátia Stúdió kiadásában megjelent 260 oldalas kötet két részből áll: az első rész az interjúkat közli, a második pedig a hivatkozott tanulmányokat. Érdekes színfoltja az interjúknak a 2. vatikáni zsinatról készült tanulmány „becsempészése”. Mint megtudtuk, Borbély Imre életének utolsó szakaszában két témával foglalkozott – a mélyálommal és a 2. vatikáni zsinattal –, de az ezekből készülő tanulmányok befejezetlenek maradtak. Borbély Zsolt Attila öt kötetet szán édesapja szellemi öröksége továbbadásának. A pénteken bemutatott Harc a nemzet érdekében után a következő egy emlékkötet lesz, amelyben barátok, harcostársak vallanak Borbély Imréről. Az 1989-es forradalomba torkolló, Tőkés László kilakoltatása elleni csendes tiltakozáson Borbély Imre vitt gyertyát a percről percre növekvő tömegnek. Idén már az ő tiszteletére vitte a gyertyát a tömeg: hosszas betegség után januárban 69 éves korában hunyt el. Kovács Hont Imre / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. november 16.Harc a nemzet érdekében – a bátor, de megfontolt politikus könyveA múlt héten előbb Kézdivásárhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön mutatták be az idén elhunyt volt parlamenti képviselő, Borbély Imre Harc a nemzet érdekében című, posztumusz megjelent könyvét. A megtisztelő feladatra a főszereplő fia, lapunk munkatársa, Borbély Zsolt Attila vállalkozott. A könyv gerincét a legendás Ellenpontok című szamizdat folyóirat Göteborgban (Svédország) élő szerkesztője, Tóth Károly Antal által Borbély Imre temesvári mérnök–politikussal készített életútinterjú adja, melyet Borbély Zsolt Attila, a szöveg gondozójaként és a kötet szerkesztőjeként válogatott tanulmányokkalegészített ki édesapja életművéből. Amint megtudhattuk, Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, itt szerzett vegyészmérnöki diplomát 1974-ben és 1977–1990 között ugyancsak itt dolgozott tudományos kutatóként. Ebben az időszakban öt találmányát szabadalmaztatták. Mindvégig a kommunista rendszer és Ceaușescu-féle diktatúra bírálói és azon ritka emberek közé tartozott, akik nem rejtették véka alá véleményüket, hanem így vagy úgy hangot is adtak neki. Az sem véletlen tehát, hogy már első perctől Tőkés László nyílt támogatói és titkos tanácsadói között találjuk. A református lelkésznek a hatalommal való szembeszegülését ugyanis stratégiai tanácsokkal támogatta, miközben katolikus létére is rendszeresen ellátogatott az általa tartott istentiszteletekre. Ezzel is kifejezte ugyanis a megnyilvánulásaival és általa mondottakkal való egyetértését. És ezt megtette akkor is, amikor már csak milicisták és szekusok sorfala között lehetett bejutni a temesvári református templomba. Ugyanakkor részt vállalt abban is, hogy a lelkészről szóló hírek a szabad világba is eljussanak, és 1989. december 15-én és 16-án ott volt a lelkész védelmére összegyűlt tömegben. Akkor sem maradt otthonában, amikor 17-én a békés, tüntető tömegbe éles lőszerrel lőtt a katonaság. Ilyen előzmények után vállalt szerepet a rendszerváltás után megalakult RMDSZ-ben, és lett a helyzetteremtő politizálás szószólója, a kis lépésekkel szemben a nagy lépések szorgalmazója, az erdélyi magyarság társnemzeti státusának és Románia szövetségi állammá történő alakításának az elkötelezett híve. 1990 és 1993 között a szövetség elnökségi tagja, mely minőségében értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómia törekvéseket az RMDSZ programjába 1992-ben hivatalosan is beemelő Kolozsvári nyilatkozatnak. 1992 és 1996 között érdekvédelmi szervezetünk parlamenti képviselőjeként tevékenykedett. Ebben a minőségében elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben (1994. március 15-én), és szintén ő állította fel 1993. október 6-án a román képviselőket az aradi vértanúk tiszteletére. Ugyanakkor a Temesvári Társaság külső tagjaként 1990-ben a kezdeményezője és egyik értelmi szerzője volt a Temesvári kiáltványnak, mely 8. pontja három ciklusra eltiltotta volna a kommunista hatalmi gépezet és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. Mindezekért az RMDSZ megalkuvó és sok esetben gyáva vezetése megpróbálta félreállítani, ami 1996 nyarára sikerült is nekik. Így a továbbiakban civilként, a Magyarok Világszövetségének berkeiben tevékenykedett a nemzet érdekében. Szellemi nagyságát és politikai éleslátását bizonyítja például, hogy már 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyarság határok fölötti egyesítésének a gondolatát, melyet a külhoni magyar állampolgárság, valamint a magyar államhatárokon kívülre szorult nemzettestek autonómiájának a biztosításán keresztül vélt megvalósíthatónak. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma 2017. december 7.Hetvenöt év az igazság útjánKamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik. A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először. Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával. Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni. Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel. Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra. Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja. Az igazságot kereső A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron. Bátorság és politikai éleslátás S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt. Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül. Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó. Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá. A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-56
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
